~Prologue~

Elisabeth szemszöge:

Hirtelen a perzselő bőrömet megcsapta a hűvös éjszakai levegő. Alig vártam, hogy a hatalmas tömeg szétoszoljon, hogy több levegőhöz jussak. Ma rengetegen voltak az operában, ami meg is látszott, mikor mindenki egyszerre kezdett kivonulni az előadás végén az épületből, az éjszakai égbolt alá. Mindenki ki akart jutni a fülledt légkörből, a kellemesen csiklandozó levegőre. Egy emberként igyekezett mindenki kivergődni az egyetlen kijáraton, az ajtón. A drága ruhákba öltözött hölgyek és elegáns férfiak vonultak párokba mindenfelé, alig tudtam megkülönböztetni őket, mert mindegyik arcán ugyanaz a fásult, komor hangulat látszódott. Lehetett látni az arcokon a megvetést. Mindenki megvetette a másikat, ha kevesebb volt a pénze vagy épp a nem voltak olyanok, mint ők.

Mikor már kevesebben kezdtek kifelé igyekezni, felnéztem az égre. Az egész égbolt sötétkék lepellel volt befedve, akár egy sötét huzat a takarót. Sötétkék volt, majdnem fekete. Milliónyi csillag fénylett az égen, amiket lehetetlen volt megszámolni, a fényük bevilágította a feketébe öltözött utcák sarkait is. Mindegyik egyként világította be a sötétséget. Ahogy a várost oldalról bevilágította a hold ezüstös fénye, hatalmas árnyékok keretezték a magas épületek oldalait. Mintha hatalmas szörnyek próbálták volna felfalni a várost, de tudtam szörnyek nem léteznek. A kitalált lények csak a mesében léteznek és a képzeletünkbe. De, mégis egy megmagyarázhatatlan okból féltem.

De mitől is?

Éreztem, hogy valaki figyel. Éreztem a hátamon a tekintetét. A hideg rázta hátamat egy pillanatra. Megfordultam, és megláttam a szüleimet. Ott álltak a bejárat előtt, és ahogy láttam eltűntek a drága ruhás nők és a szmokingos férfiak. Csak ők és én voltam most.

Az arcomon egy nagy mosoly terült szét. Nem érdekelt a rózsaszín ruhám, ami rajtam volt, elkezdtem feléjük futni teljes erőmből. Mikor a közelükbe értem láttam a szemükbe a szeretet, ami most körülölelt engem, akár egy meleg takaró. Apukám felkészült, hogy elkapjon. Mikor ugrottam a kezébe, éreztem a nagy kezeit, ahogy megpróbál a leggyengébben megfogni,  nehogy fájdalmat okozzon nekem.

Egy másodpercre a levegőben, olyan érzés volt, mintha madár lettem volna. A hajam hátrahullott a hátamra, a levegő ellenem fújt, és a testem a levegőben volt. Szálltam.

Apukám körülfogta törékeny testem és a vidám nevetésem zengte be a kihalt utcák zugait. Éreztem, ahogy megremeg a mellkasa a nevetésétől. A nyakához bújtam és éreztem a kellemes újság és mentol illatát. Imádtam.

- Hékás kisasszony! Miről szólt a megállapodásunk? - kérdezte megjátszott szigorral az arcán, de a szeme nevetett. Alig tudtam visszafogni a nevetésemet.

- Elnézést kérek Uram!- tettem a homlokomhoz a kezemet akár a matrózok- Meg tud bocsátani, Uram? - mondtam neki a szemébe nézve. A szeme csillogott, mintha könnyes lenne.

- Neked mindig prücsköm! - mondta mire magához húzott. Meleg ölelésébe zárt, ami olyan volt nekem, mintha egy áttörhetetlen fal venne körül. Ő mindig megvéd.

- Akkor induljunk Hölgyeim és Uraim! - mondta anyukám kedvesen, és a szeme megtelt örömmel, ahogy ránk nézett.

- Hölgyem? Nincs kedve ehhez a társasághoz csatlakozni? - mondta édesapám, és nem várta meg anyukám válaszát, közénk húzta. Mind ketten szorosan öleltük anyukámat. Örültem, hogy ebbe a családba születtem. Náluk jobb szülőket kívánni sem lehet.

Apukám letett a földre és hatalmas markába fogta az én kicsi kezemet, közben meg nyúltam anyukám kezéhez. Mikor megfogtam, akkor vált teljessé a boldog pillanat. A két oldalamon volt, mindkét ember, akiket szívből szeretek.

A sötét utcákon haladtunk sétálva, és tudtam, most már nem kell félnem. De, mégsem hagyott alább az a szorongató érzés a hasamba. Miközben egy lámpa fényköre alá értünk, láttam, hogy az éjjeli bogarak a lámpa fényéhez akarnak közelebb kerülni. Mintha megbabonázná őket a fény. Tovább haladva észrevettem, hogy a következő lámpa nem működött.

Nem működött...

Nyeltem egy nagyot, hirtelen megtorpantam, de közben a szüleim is aggódva tekintettek rám, földbegyökerezett lábam miatt.

A szívem kihagyott egy ütemet, nem akartam a feketeségbe menni, mert bárki lehet ott. Láttam a filmben is. Aki bemegy a sötétbe, sosem tér vissza, vagy borzalmas dolgok történek vele. Nem akartam beállni a sorba.  Anyu és apu letérdeltek hozzám és mind ketten belenéztek, mélyen a szemébe.

- Nyugalom, mi itt vagyunk és nincs baj. Nincs ott senki és semmi. Nem baj, ha félsz a sötéttől drágám. Természetes dolog. Tudod, én mitől félek még mindig? - mondta apukám nyugodt hangon, ami valamicskét meg tudott nyugtatni, de nem eléggé teljesen ahhoz, hogy bemerészkedjek a sötétség karmai közé. Nemet jeleztem apukámnak, erre anyukám meg megsimogatta az arcomat. Apu közelebb jött és belesuttogott a fülébe.

- A kígyóktól..- olyan halkan mondta, hogy anya biztos nem hallotta. Erre elmosolyodtam.

Apu fél a kígyóktól és én nem?

A görcs kicsit felengedett. Megfogtam nagyon szorosan a szüleim kezét, és elindultam szépen lassan velük a félelmetes sötétség gyomrába.

Minden lépésemnél hallottam a szapora szívdobogásaimat, és már kezdtem aggódni, hogy apámék is meghallják. A homlokomról izzadtság cseppek gyöngyöztek le. A torkomon egy nagy csomó keletkezett, ahogyan a gyomromban is.

Féltem, de itt voltak a szüleim, és akkor nem lesz semmi baj.

Nincs semmi baj.

Nyugalom.

Apa és anyu itt van.

Apu simán leterít mindenkit, láttam már.

Ezekkel a mondatokkal nyugtattam magam. Mikor már kiértünk egy halovány lámpa fényére, akkor tudatosult bennem, hogy nem volt ott senki és semmi.

Túléltük!!!!!

Egy pad volt a halovány lámpa közelében, aminek a háta le volt törve, és alá pont be lehetett férni. Olyan boldog voltam, hogy végre egyszer sikerült legyőznöm a félelmemet. Boldogan  néztem a szüleim büszke tekintetükbe.

Büszkék voltak rám....

Hirtelen az éjszakába egy kattanást lehetett hallani, ami nem máshonnan, mint mögöttünk volt halható. Olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam közéjük dulakodtam és szorosan öleltem őket. Tudtam minek a kattanása volt ez.

Felismertem. Pisztoly volt.

Mind a hárman a kattanás felé fordítottuk a fejünket. Egy fekete maszkos ember állt, egy pisztollyal. A keze a ravaszon volt, a cső felénk nézett. A szüleim arcán halálos félelem volt észrevehető, de olyan szorosan bújtattak el mögéjük, hogy a támadót nem láttam, csak hallottam.

- Azonnal adják ide a holmijukat! Ha nem meghalnak és ezt halálosan komolyan mondtam! - a hangja fiatalos volt, és fiú volt. A hangja vérfagyasztóan határozottan csengett.

A szívem megint túlzottan gyorsan vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Könnyek homályosították el a látásomat, alig láttam valamit.

- Kérem, nyugodjon meg! Mindent odaadunk! - apukám mondta és belenyúlt a zsebébe az egyik kezével, csigalassúsággal. A másik kezét feltartotta az ég felé. Olyan bátor volt.

Anyukám remegett, de ő is hősies volt. Nem mutatták ki félelmüket. Tudták, hogy azt nem szabad. Apukám a támadó elé dobta a pénztárcáját és az antik óráját.

Még anyától kapta 10. évfordulójukra...

Anyukám lassan levette az arany nyakláncát és a hozzá tartozó karika fülbevalót. A táskájával odadobta, ahogy apukám tette pár másodperccel hamarabb. Minden értéküket odadobták a férfi lába elé, aki mohón rávetette magát, de láttam egy pillanatra, ahogy kinéztem, apukám hatalmas termete mellett, hogy nem volt ennyivel megelégedve. Többet akart.

- Több is van, tudom! Vagy ideadják most azonnal! Vagy meghalnak! - mondta gúnyos hangleejtéssel.

- Nincs más. - mondta anyukám vékony hangon. Apukám megölelte és védelmezte, ahogyan ők ketten engem hátul. A férfi szemeiben láttam, ahogy a parázsból veszélyes tűz lett.

- Önök akarták! - mondta mire hallottam a kettő durranást.

- Ne!!!! - kiabáltam, de alig volt hallgató a zokogásomtól. Apukám hirtelen a földre térdelt anyukámmal együtt. Láttam, ahogy a mellkasukból patakzott a vörös folyadék. A testük összegörnyedt és a földön feküdtek egymás karjaiban.

- Apa! Anya! - sikítoztam. Nem bírtam. Odaszaladtam és próbáltam a szoknyámmal elállítani  a vérzésüket, de nem tudtam. A könnyeim összekeveredett a vérükkel, ami egy kis tócsába gyűlt össze közöttük a kis résen. Megfogtam a kezüket és könyörögtem, hogy ez csak álom legyen. Egy nagyon rossz álom. Hallottam, ahogy próbálnak levegőért küzdeni, de nem tudnak. Nagyon nehézen.

- Elisabeth.. - mondták egyszerre a nevemet, de nagyon nagy erőfeszítésbe kerülhetett nekik.

- Nem akarom, hogy..- nem tudtam befejezni. Nem voltam rá képes.

- Nyugalom prücsköm. Minden rendben lesz, mi anyukáddal a fentről figyeljük minden lépésedet. - hirtelen összerándult a teste - Nagyon szeretünk és büszkék vagyunk rád, hogy ilyen kislányunk van, mint te. - egy hatalmas könnycsepp gördült kis apukám szeméből, amit a hold sugarai, megvilágítottak és olyan volt akár a gyémánt.

- Drága Elisabethem, nagyon szeretünk, és...- anyukám elhallgatott. Hirtelen megdermedt. Az idő megállt számomra.

-Nem.. nem lehet.- biztos csak egy rossz álom. Lehetetlen. Apukám és anyukám arca az ég felé nézett, arcukon fájdalom utolsó jelei voltak láthatók, a szemük üvegesen tekintett a millió csillagra az égen. Most már nem tudtam megálljt parancsolni az előtörő fájdalmamnak és a meleg, sós könnyeimnek. Előtörtek. Felrobbantak bennem az érzések.

Apukám és anyukám langyos teste közé húztam magam, nem érdekelt, hogy véres lett a ruhám. Szorosan hozzájuk bújtam. A könnyeimen keresztül észrevettem, hogy apukám oldalán egy vérvörös rózsa volt. Gyorsan oda mentem a rózsához. Apukám mellkasából kifolyó vérben volt az idegen rózsa.

Ki tehette ide?

A kezembe vettem és megint behúzódtam a könnyeimmel a szüleim közé.

A félelmemet legyőztem, de milyen áron?

Az éjszakában csak az én keserves sírásom volt hallható. Láttam apukám szemeiben a félelmet és egy könnycseppet. Életemben nem láttam sírni őt, soha. A sírás közben aludtam el, azzal a gondolattal, hogy bárki volt az álarcos férfi, megtalálom. Bárhol legyen....